2018. április 16., hétfő

Az élet agorafóbiával

Sziasztok!

Hetek óta érlelődik már ez a téma bennem, sokat tépelődtem, hogy kiírjam-e magamból, vagy sem. Most mégis úgy döntöttem, hogy megszületik ez a bejegyzés.

Ez most nem lesz egy vidám téma. Nem lesznek benne kellemes hangulatú, irigylésre méltó képek, és vidám élménybeszámolók. Ez most az életem egy másik szeletéből fog állni. A pánikról már ejtettem néhány szót a tavalyi összefoglaló és az idei tervek bejegyzésben is. Így ezt most nem is részletezném. Ennek következményéről szeretnék írni most, egész pontosan az agorafóbiámról, valamint a saját tapasztalataimról.



Az első és legfontosabb, amit már most szeretnék tisztázni, hogy nem én választottam ezt, legalábbis biztosan nem tudatosan. Valahol mindig tudtam, hogy én nem szeretek annyira, annyi időt, sok ember közé, főleg nagy összejövetelekre és bulikra eljárni. Utazni sem szerettem sosem, mindig is az A-ból B-be eljutás volt a legnagyobb kihívás számomra. Azt hiszem, ez egy elég egyén-függő dolog, mindenkinél kicsit mások a fóbia fő jellemzői, a tünetek, és talán a kiváltó okok is. Egy azonban mindenkiben közös, aki benne volt vagy éppen van: "normális" életet szeretnénk, és jobban lenni.

A normálist azért tettem idézőjelbe, mert mindenkinek mást jelent a normális. Azt hiszem, a legtöbb fóbiás, kényszeres, mentális megbetegedéssel élő (küzdő) ember a mai világban még mindig meg van bélyegezve. És ez nagyon nem jó. A legtöbben el sem tudják képzelni, hogy milyen, és persze kívülről könnyedén azt lehet mondani, hogy "hát akkor is menjél és érezd jól magad" vagy hogy "nem lesz semmi bajod útközben" vagy hogy "jó lenne azért, ha már összekapnád magad". Jó lenne, ha ez ennyire könnyen menne. De sajnos nem megy.

Én személy szerint klinikai szakpszichológushoz járok terápiára, mert szerettem volna - és még mindig szeretném - gyógyszerszedés nélkül végigcsinálni és kigyógyulni. Ezzel a bejegyzéssel nincs semmi különösebb célom, csupán az, hogy minél több ember tudjon róla, hogy ezek elég komoly dolgok, és minden agorafóbiás tudja, hogy egyáltalán nincs egyedül a világon! Nekem ezt volt a legnehezebb elhinnem eleinte, hogy vannak még a világon "hozzám hasonlóak" és más is küzd ezzel. 

A másik legnehezebb - talán a mai napig - hogy TUDOM az eszemmel, hogy irracionális a félelmem, de attól még jelen van. És mivel ez nem egyik napról a másikra jön, hanem egy hosszú folyamat, mire kialakul és felismeri az ember, nem is máról holnapra múlik el. Viszont hiszem, hogy kitartással, szakszerű segítséggel, megfelelő támogatással - a család és a barátok részéről is - lehet enyhíteni, sőt, reményeim szerint véget vetni neki.

Alapvetően nehezíti meg a mindennapi életemet, hiszen míg másnak egyértelmű, hogy elugrik a boltba, átmegy a barátaihoz, egyedül buszozik vagy villamosozik, vagy csak elsétál a munkahelyére, számomra ez most minden elindulásnál, minden alkalommal, amikor el kell hagyni a házat - sokszor még akkor is, amikor nem egyedül teszem - egy hatalmas kihívás. Sőt, ami másnak egy kis kaland, kikapcsolódás, utazgatás, ami alatt kiengedheti a gőzt, nekem jelenleg egészen más, mondjuk úgy, hogy egy szorongással teli, kellemetlen időszak.


Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretnék ide-oda eljutni, utazgatni, jól érezni magam. Mert dehogynem szeretnék! Csak most még éppen nem tartok ott. De nagyon remélem, hogy hamarosan újra helyreáll minden és számomra is élvezetessé válnak azok a dolgok, amik egy "átlagos" ember számára magától értetődőek és esetleg semmiféle szorongást nem vált ki belőlük.

Köszönöm, ha eljutottál idáig az olvasással. Ha esetleg építő jellegű véleményed van, kérlek ne tartsd magadban. Azonban a rosszindulatú és a "majdénmegmondom" jellegű kommenteket törölni fogom! Sajnálkozást sem kérek, mert tényleg csak annyi a célom ezzel a bejegyzéssel, hogy akinek esetleg segítene egy beszélgetés, csak hogy tudja, hogy nincs egyedül a világon, az nyugodtan higgye csak el, és akár névtelenül is, de itt írhat. :)

Köszönöm és kellemes napot!

4 megjegyzés:

  1. Szerintem jó dolog, hogy írsz erről, mert tényleg, legalább tudja a benne szenvedő, hogy nincs egyedül. Bár nekem más jellegűek a problémáim – komoly segítség kell nekem is -, de nekem is jó volt, hogy tudom, nem vagyok vele egyedül, és néhanapján, még vadidegenekkel is jó megbeszélni, kinek milyen stratégiája van a napok átvészelésére, és a küzdelemre magára.
    Abba ütközök bele sokszor, hogy a másik ember nem érti meg, mi a bajom, miért pánikolok be valamiért, vagy miért vannak szélsőséges hangulatingadozásaim. Rengetegszer azt kapom, hogy meg kellene engem rángatni, vagy két nagy pofon kéne nekem, és akkor tudnám, merre tovább. Viszont tudom, ezek a dolgok folyamatok, és nem könnyen kezelhetők. Nem beszélek nyíltan a problémáimról, mert stigmatizálnak. Összesen két ember tud róla, meg az orvosom.
    Volt olyan időszakom, főleg, amikor realizálódott, hogy mi velem a baj, hogy szédültem az utcán, és volt, hogy hónapokig ki sem mentem a lakásból. Kellett a támogató közeg, hogy újra fel tudjam venni a fonalat.
    Nagyon remélem, hogy hamarosan helyre áll az életed!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál, és bár nem tudom, mi konkrétan a problémád, de mielőbbi jobbulást kívánok hozzá! :)
      A második bekezdésed, mintha csak magam írtam volna... "Mi bajod, fiatal vagy, egészséges, semmi problémád, mit kell itt hisztizni minden szarért".... Sokáig rettegtem én is attól, hogy majd stigmatizálnak, de sokkal nagyobb volt a nyomás rajtam, hogy majd egy rendezvényen kiderül és a) nem tudják mit kell velem csinálni b) lenézek, kinevetnek, stb.
      Azzal, hogy beszélek róla, nagyon sokszor nem sajnáltatom magam, hanem a pánik és a fóbia felett átveszem én az irányítást, közlöm, hogy gyerekek, ez van, lehet hogy majd összeesek, nem vagyok terhes, nincsen semmi különösebb tennivaló, nem kell orvost hívni, csak nem akarok ezen feszengeni és elméleteket gyártani, hogy mi lesz ha majd véletlen kiderül, inkább elmondom én - és szerencsére nem is lett belőle soha semmi durvább dolog.
      Buszra még mindig nem ülök, remélem, annak az ideje is eljön mielőbb, de számomra a legnehezebb - és ezek szerint Te is átélted, így megérted - elhagyni az otthonom. Mindegy hova, mikor, kivel, miért megyek, mindig. Példának okáért, régebben azért bementem heti szinten drogériákba valami kis körömlakkért vagy pipere cuccért, mert imádtam. Most is imádom, de erősebb a fóbia, minthogy felüljek a buszra és elmenjek venni egy rúzst vagy bármit..
      Nálam ott bukott ki ez a dolog - mert 9 hónapig masszívan tagadtam magam előtt is - hogy 3 hétig nem mentem sehová. Nem bírtam elmenni a postára befizetni egy csekket. Ráadásul rohadtul szégyelltem is magam miatta, de az volt az utolsó lökés. És szívemből remélem, hogy hamarosan én is utazgathatok, akár egyedül is, nézhetem a tájat, és azon gondolkozhatok, milyen szép a fa, a fű, a bármi, és nem a fejemben lévő bullshittel foglalom le magam. És bár tudom, hogy hosszú út áll előttem, néha nem látom a végét, de legbelül tudom, hogy jobb lesz, és ha jobb lesz, megfogadtam, hogy segíteni fogok másokon, akik ebben a cipőben járnak.

      Hát ez szép rövid és tömör válasz lett, de nem baj talán..

      Ui: Sokan nem is képzelnék, mennyire erősek vagyunk! ;) <3

      Törlés
    2. Én nem szeretek beszélni nyíltan arról, ami bennem van, sőt, mint mondtam, sok barátom, ismerősöm sem tudja. Még csak nem is sejti. Gyógyult talán sosem leszek, sőt. De igyekszem küzdeni, és nem engedni, hogy naponta, vagy akár óránként maga alá gyűrjön. A nagyközönségnek maradok a „fura lány”.
      Tudod, rengeteg ember agonizál körülöttem. Hogy problémáik vannak, hogy ez, az, amaz a bajuk, bezzeg nekem semmi bajom. Csak annyit szoktam mondani, hogy könnyű neked, neked állapotod van, nem problémád. Mert ez sajnos, az. Valaki kimondja, és valaki nem. De én is hasonlóan félelmek között vagyok, hogy mi lesz, ha kiderül? Mit fognak szólni? Nem fogják érteni, és így a hozzám való viszonyulás is félresiklik.
      Nekem maradt az írás, ott szerintem fellelhetők a nyomok. Viszont az jó, hogy a környezeted elfogadja, és beszélsz róla. Nem is azért, mert tudnak majd vele mit kezdeni, persze ez is jó. Hanem, mert nem engeded át magad neki.
      Kívánom, hogy minél hamarabb helyre álljanak a dolgaid. Nem vagy egyedül!
      Ha esetleg a későbbiekben szeretnél beszélgetni erről vagy bármiről, akkor fel tudjuk venni a kapcsolatot. Tudom, ez így furcsa egy idegentől, de így gondolom. Régóta követem a blogjaidat. :)

      Törlés
    3. Teljesen megértelek. Nekem mondjuk sokat segít ez, hogy felvállaltam. Talán néhányan kicsit jobban megértik majd, hogy sokszor nem rossz kedvem van, nem velük vagy az adott hellyel van a gondom, hanem emiatt van.

      Mostanában nagyon sokat gondolkozom ezen, illetve egyre több helyről hallom, olvasom, hogy az ember inkább "csak" megtanulja ezt elfogadni és együtt élni vele. Remélem, hamarosan én is sokkal könnyebben túllendülök az indulások előtti megtorpanáson, de azt hiszem, kicsi korom óta bennem volt valami ilyesmi, mert persze muszáj volt elmenni a suliba, de a buszon csak az járt az agyamban, hogy érjünk már oda és hadd szálljak le, hadd tűnjek el innen. Csak akkoriban még nem tudtam, mi is lehet ez, és azon felül, hogy másoknak én voltam a fura lány, még magamnak is. :)

      Hidd el, nagyon sokat jelent, hogy írtál, és bármikor szívesen beszélgetek. Mostanában egyáltalán nem fura ezekről nekem idegenekkel beszélgetni, vagy írni, mert sok mélyponton pontosan ezek billentettek át, mert tudtam, hogy a másik megérti, miről beszélek.

      Egyébként valahol tudat alatt ez is közrejátszott, hogy ennyire ritkák lettek a bejegyzések. Kicsit talán én is úgy néztem rá, hogy "mégis miről írhatnék pont én". De mostanában kezdek ráébredni, hogy emiatt nem kell elvegyem magamtól azokat a dolgokat, amiket szeretek, mert egyáltalán nem ok-okozati sorrendben történnek ezek a dolgok. :)

      Törlés

Répás kekszek SzafiFree Expressz lisztkeverékkel

Sziasztok! Mostanában egész sokat kísérletezgetek a sütögetéssel és főzéssel. Mivel volt még itthon egy jó adag répa, amit kidobni nem akar...